| Gazdasági és Monetáris Unió
A Gazdasági és Monetáris Unió célja az árstabilitás, a közös valuta értékállásának biztosítása, az euró-övezet monetáris politikájának alakítása, valamint az egységes, közös valuta bevezetése.
Létrejötte, szakaszai:
- I. szakasz (1990. július-): tőke szabad áramlása, tőkepiac liberalizálása
- II. szakasz (1994. január 1-): az Európai Monetáris Intézet felállítása, a pénzcsere első fázisának végrehajtása, az Európai Központi Bank felállítása, az európai bankok központi rendszerének előkészítése
- III. szakasz (1999. január 1-): az euró bevezetése számlapénz formában 1999. január 1-jével, a pénzcsere 2. (az euró bankjegyek és érmék megjelenése 2002. január 1-jével) és 3. fázisának (a pénzcsere teljes lebonyolítása legkésőbb 2002. július 1-jéig) megvalósítása
Jogi alapja:
EUM-Szerződés harmadik rész, VIII. cím: Gazdasági és Monetáris Politika
Célja:
Jellemzői:
-
Jelenleg a huszonhét tagországból 17 tagállamban vezették be az eurót: Németországban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, Olaszországban, Finnországban, Spanyolországban, Portugáliában, Írországban, Ausztriában, Görögországban, Szlovéniában, Cipruson, Máltán, Szlovákiában és Észtországban.
-
Az EU tanácsa rögzítette a szerződések jogfolytonosságának elvét, így a közös valuta bevezetése nincs hatással a nemzeti valutában már megkötött szerződésekre. 1. Miért van szükség a Gazdasági és Monetáris Unióra?
Az Európai Gazdasági Közösség - a mai Európai Unió - alapító szerződése a gazdasági együttműködés elmélyítésével kezdetben újabb háborús konfliktus kirobbanását kívánta elkerülni, ám a gazdasági integráció előrehaladtával a tagországok egymásrautaltsága is nőtt.
A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlása után újra középpontba került a monetáris stabilitás, a tagországok valutái közötti árfolyam-ingadozások megszüntetése. Korábban ugyanis több ország külső egyensúlyának javítására, gazdaságpolitikai eszközként használta az árfolyamot. A valutaleértékelés nyereségesebbé teszi az exportot és költségessé az importot, így átmenetileg javulhat a fizetési mérleg. E politika hátránya, hogy nem ösztönzi az exportőröket hatékonyságuk növelésére, mivel így jövedelmezőségükben nem tükröződik kialakuló relatív lemaradásuk a külföldi versenytársakhoz képest.
A monetáris unió létrejöttével az átmenetileg gyengébb versenyképességű ország már nem élhet a versengő valutaleértékelés eszközével, a többiek rovására javítva helyzetét mind az egységes európai piacon, mind a nemzetközi kereskedelemben. A tagországok közti árfolyamkockázat megszűnése egységes pénzügyi piacot hoz létre, ahol a tőke a legjövedelmezőbb felhasználási területre áramolhat. A valutaleértékelés veszélye ugyanis visszatartja a befektetőket a legígéretesebb beruházás megvalósításától, mivel a potenciális többletprofit könnyen elveszhet az említett intézkedés nyomán. Az egységes pénzügyi piac a szereplőket hatékonyságuk, profitstabilitásuk további növelésére készteti a befektetésekért folyó versenyben.
A közös európai valuta növeli az egységes piac hatékonyságát is, hiszen a termelők és a fogyasztók közvetlenül össze tudják hasonlítani a versengő termékek árát az egyes tagállamokban, és az olcsóbb helyen vásárolva elősegítik az árak kiegyenlítődését. Az egységes valuta ennek ellenére nem tüntethet el teljesen minden árkülönbséget: az adózás és más tényezők a versenyt mérsékelhetik.
Amikor a tagországok közötti határok leomlottak mind az áru- és szolgáltatás-, mind a tőke- és a munkaerőpiacokon, az Európai Monetáris Rendszer pedig korábban nem tapasztalt stabilitást biztosított, a monetáris unió egyre inkább politikai üggyé vált. Ezt mutatja, hogy a korábbi érvekhez képest a viszonylag kisebb jelentőségű és kézzelfogható előnyöket kezdték hangsúlyozni. Ennek a logikának felel meg a különböző valuták átváltásakor jelentkező tranzakciós költségek megtakarításának kiemelése.
2. Hogyan jött létre a Gazdasági és Monetáris Unió?
A monetáris unió nem azonos egy rögzített árfolyamrendszerrel. A közös valuta az árfolyamok végleges, visszafordíthatatlan rögzítését jelenti. A közös valuta bevezetésének feltétele, hogy a résztvevő országok alávessék magukat egy nemzetek fölötti közös monetáris politikának. Ezért a belépés előtt minden tagországnak bizonyítania kell, hogy hajlandó és képes önálló monetáris politikájának feladására. Ennek objektív mérésére szolgálnak a konvergencia-kritériumok (egymáshoz közelítés feltételei). A közös monetáris politika működéséhez gazdaságpolitikai koordinációra (egyeztetésre, összehangolásra) is szükség van.
A maastrichti konvergencia-kritériumok
-
Árfolyamstabilitás: az euró-övezetben részt vevő országok valutáinak piaci árfolyama az árfolyam-mechanizmus által meghatározott ingadozási sávon belül kell, hogy maradjon úgy, hogy nem kerülhet sor a többi tagországgal szemben megállapított középárfolyamok leértékelésére a konvergencia-jelentést megelőző két évben.
-
Fenntartható költségvetési pozíció: az adott tagország a résztvevő országok körére vonatkozóan, az Európai Tanács által meghozott döntés idején nem áll úgynevezett túlzottdeficit-eljárás alatt. A túlzott deficit megállapítása, illetve az eljárás feloldása nem csak gazdasági, hanem politikai döntés is. A költségvetési hiányra vonatkozó 3%-os, illetve a bruttó államadósságra vonatkozó 60%-os GDP-arányok referenciaértékek a túlzott deficit megállapításának folyamatában.
-
Árstabilitás: a vizsgált tagország inflációs rátája a konvergencia-jelentésben meghatározott egyéves periódusra legfeljebb 1,5 százalékponttal múlhatja felül a legalacsonyabb inflációs rátát felmutató három tagállam inflációs mutatójának ugyanezen időszakra számított számtani átlagát.
-
Kamatkonvergencia: a vizsgált tagország hosszú távú kamatlába a konvergencia-jelentésben meghatározott egyéves periódusban legfeljebb 2 százalékponttal múlhatja felül a legalacsonyabb inflációs rátát felmutató három tagállam hosszú távú kamatainak számtani átlagát.
A közös monetáris politika vitelének intézményi feltétele a közös európai jegybank létrehozása volt. Ez a szervezet határozza meg az euró-övezet monetáris politikai céljait, tartja fenn az árstabilitást, utóbbi eléréséhez a jegybanki függetlenség adja az intézményi biztosítékot.
3. Hogyan működik a Gazdasági és Monetáris Unió?
A közös monetáris politikát az 1998. június 1-jén létrehozott Központi Bankok Európai Rendszere valósítja meg, amely az Európai Központi Bankból és az EU-országok jegybankjaiból áll. A közös monetáris politikáért az Európai Központi Bank döntéshozó testületei a felelősek.
Az Európai Központi Bank két legfontosabb vezető testülete a Kormányzótanács és az Igazgatóság. A harmadik, az Általános Tanács, átmeneti feladatokat lát el. A Kormányzótanács tagjai a nemzeti jegybankok elnökei és az Igazgatóság tagjai. A Kormányzótanács határozza meg a monetáris politikai irányelveket és a végrehajtás módját. A hat főből álló Igazgatóság tagjait az Európai Tanács nevezi ki (a Lisszaboni Szerződés óta minősített többséggel). Az Igazgatóság felelős a Kormányzótanácsban elhatározott monetáris politika végrehajtásáért. Az Általános Tanácsnak tagja minden tagország, tehát az euró-övezeten kívüli tagországok jegybankelnökei is, valamint az Európai Központi Bank mindenkori elnöke és alelnöke. Az Általános Tanács feladata a monetáris- és árfolyampolitikai koordináció az euró-övezet és az abban még részt nem vevő EU-tagországok között.
A Központi Bankok Európai Rendszerének elsődleges célja az árstabilitás megőrzése. A monetáris politikával ellentétben a fiskális és jövedelmi politikák nemzeti hatáskörben maradnak. Ahhoz, hogy a közös monetáris politika elérhesse célját, az említett kettő támogatása feltétlenül szükséges (túlzott nemzeti költségvetési hiány és adósság elkerülése). A közös monetáris politika működéséhez elengedhetetlen, hogy a Központi Bankok Európai Rendszerén belül harmonizált monetáris politikai eszköztár létezzen, vagyis minden résztvevő országban ugyanazt a monetáris politikai műveletet egyező feltételek mellett végezzék. Ezáltal a pénzpiacokon azonos kamatszintek alakulnak ki - enélkül ugyanis nem beszélhetünk monetáris unióról. Technikai feltétel továbbá a nemzeti fizetési rendszerek összekapcsolása az euró-övezeten belül. Ezt valósítja meg az EU-országokban működő, valós idejű bruttó elszámolás alapján üzemelő fizetési rendszerekből (RTGS), valamint az ezek között összeköttetést biztosító rendszerből (Interlinking) álló Transz-Európai Automatizált Valós Idejű Bruttó Elszámolási Rendszer (TARGET).
A Stabilitási és Növekedési Paktum
A Stabilitási és Növekedési Paktum az Európai Tanács 1997. júniusi amszterdami ülésén kinyilvánított politikai megállapodáson, valamint két olyan kapcsolódó rendeleten alapszik, amelyet a Tanács 1997 júliusában bocsátott ki ennek alkalmazására: az 1466/1997/EK rendelet a tagállamok költségvetési egyenlegének felügyeletére és gazdaságpolitikáik összehangolására vonatkozik (megelőző ág); az 1467/1997/EK rendelet leírja a túlzott hiány eljárásának alkalmazását abban az esetben, ha valamely tagállam költségvetési hiánya túllépi a bruttó hazai termék (GDP) 3%-ában meghatározott referenciaértéket (kiigazító ág).
A paktum célja, hogy hatékony és eredményes államháztartási gazdálkodást biztosítson az Unióban annak érdekében, hogy valamely tagállam kevésbé szigorú költségvetési politikája a kamatlábakon keresztül ne sújtsa a többi államot, valamint a gazdasági stabilitásba vetett bizalmat. Arra is törekszik, hogy az euróövezet tagállamaiban támogassa a gazdaságok tartós és fenntartható konvergenciáját.
A Bizottság feladata a Stabilitási és Növekedési Paktum végrehajtásának felügyelete. Ha valamely tagállam gazdaságpolitikájában nem tesz eleget a kötelezettségeinek, a Tanács a Bizottság javaslatára specifikus ajánlást küldhet az érintett tagállamnak (korai előrejelző rendszer). Amennyiben az adott tagállam nem alkalmazkodik ehhez, és a hiány meghaladja a bruttó hazai termék 3%-át, elindítják a túlzott hiány esetén követendő eljárást.
Mivel egyes tagállamok számára nehéz az új stabilitási programokban felvállalt kötelezettségvállalásokhoz mérten teljesíteni költségvetési célkitűzéseiket, 2002-től vita kezdődött a paktumról és a kötelezettségvállalásokról a kiegyensúlyozott vagy többlettel jellemezhető költségvetések elérésének érdekében. A Bizottság és a Tanács Németország és Franciaország helyzetével kapcsolatos nézeteltérései adtak alapot a Bíróság ítéletéhez, amely 2004. július 13-án semmisnek nyilvánította a Tanácsnak a túlzott hiány esetén követendő eljárás felfüggesztésére irányuló kérelmét.
A vita után a Bizottság 2004 szeptemberében a Stabilitási és Növekedési Paktum tisztázására szolgáló javításokat javasolt.
A Bizottság által a Stabilitási és Növekedési Paktum végrehajtásának tisztázása céljából 2004-ben megfogalmazott gondolatok (lásd fentebb) nyomában a Tanács 2005. márciusában a paktum reformjára irányuló javaslatcsomagot nyújtott be, amely a lehető legnagyobb mértékben igyekezett korlátozni a jogszabályi változtatásokat. A végül a tavaszi Európai Tanács (2005. március 22-23.) által jóváhagyott javaslatok célja, hogy jobb kormányzást biztosítsanak, javítsák a tagállamok gazdaságpolitikáinak összehangolását és felügyeletét, valamint hogy az e téren az EK-Szerződés által előírtaknak megfelelően a túlzott hiányt kiküszöböljék.
A reform főbb irányai a következők:
-
a költségvetési szabályok közgazdasági megalapozottságának javítása hitelességük és ellenőrzésük erősítése érdekében;
-
a nemzeti politikai szereplők több felelősséggel való felruházása;
-
azon időszakok figyelembe vétele, amelyek során a gazdasági növekedés jelentős emelkedő vagy ellenkezőleg, csökkenő tendenciát mutat;
-
az eladósodásokra és az államháztartások fenntarthatóságára fordított nagyobb figyelem.
Ezeket a költségvetési módosításokat egyébként a lisszaboni stratégia újraindításához kapcsolódó, a növekedés és a foglalkoztatás érdekében tett erőfeszítések támogatására fogalmazták meg a tagállamok.
A reform gyakorlatba történő átültetését a Tanács a június 27-én elfogadott két új rendelete tette lehetővé, amelyek módosították az 1997-es szabályokat:
-
az első rendelet a Stabilitási és Növekedési Paktum megelőző ágában eszközölt változtatásokat, nevezetesen előírta a középtávú költségvetési célkitűzések differenciálását, hogy figyelembe lehessen venni a gazdasági és költségvetési helyzetek, valamint tartósságuk sokszínűségét; ez a rendelet azt is elismeri, hogy azon tagállamok, amelyek jelentős szerkezeti reformokat hajtanak végre, s ezek igazolhatóan az államháztartás hosszú távú fenntarthatóságát kedvezően befolyásolják, bizonyos feltételek mellett átmenetileg eltérhetnek a középtávú költségvetési célkitűzéstől;
-
a második rendelet a paktum kiigazító ágát módosítja, és arra irányul, hogy a 25 tagállamra kibővült Európai Unió realitásait jobban számításba lehessen venni. Számos fogalmat tisztáz, így a „súlyos gazdasági hanyatlás” fogalmát is; előírja azt is, hogy a túlzott hiány fennállásáról és a kiigazítás határidejéről szóló határozatok bizonyos feltételek mellett figyelembe vehetik az egyes tagállamok különleges helyzetét és konjunkturális állapotát.
A paktum reformjai mellett a közösségi intézmények hozzáfogtak az egyes tagállamok helyzetének évenként esedékes vizsgálatához.
A Tanács módosította a túlzott hiány esetén követendő eljárás során felhasználandó statisztikai adatok minőségére vonatkozó szabályokat. Az új rendelet jóváhagyta az adatok összeállításának és szolgáltatásának területén létező legjobb gyakorlatokat.
A Tanács új magatartási kódexet hagyott jóvá, amely számos előírást tartalmaz a Stabilitási és Növekedési Paktum összehangolt végrehajtásának biztosítására, valamint előírja a stabilitási és konvergenciaprogramok iránymutatásait.
4. Hogyan módosult a monetáris politika az Európai Unió működéséről szóló szerződést (EUM-Szerződés) követően?
Az euróövezet tagállamainak monetáris politikáját az Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó politikák közé emelte be. Azok az országok, amelyek nem csatlakoztak az eurózónához, a monetáris politikájuk autonómiáját megőrizhették. Az EUM-Szerződés 119. cikke, illetve az EUM-Szerződés harmadik része VIII. címének 1., 2. és 3. fejezete foglalkozik a monetáris politikával. Az eurózóna országainak a külön rendelkezéseit az EUM-Szerződés III. címének 4-5. fejezete, a túlzott hiány esetén követendő eljárásról szóló jegyzőkönyv és az eurócsoportról szóló jegyzőkönyv foglalja össze.
Az EUM-Szerződés létrehozta az eurócsoportot, így adva egyfajta egységesített keretet az euróövezet államainak. Az eurócsoport államai az EUM-Szerződésnek köszönhetően elfogadhatnak saját magukra, vagy akár az egész euróövezetre vonatkozó jogilag kötelező rendelkezéseket. Az eurócsoport elnökét két és fél évre választják meg az eurózóna tagállamai. Az elnök feladata, hogy az eurócsoport havonta megrendezett üléseit vezesse, az Európai Központi Bank és az eurócsoport közti együttműködést felügyelje, illetve nemzetközi szinten képviselje az egész eurózónát.
Az EUM-Szerződés meghatározza, hogy az eurócsoport tagállamai magukra vonatkozóan milyen döntéseket fogadhatnak el. Az alábbiakban dönthetnek magukra nézve: költségvetési fegyelem és a költségvetési felügyelet összehangolásának erősítése, az eurócsoport tagállamaira vonatkozó gazdaságpolitikai iránymutatások megállapítása. Az eurócsoport kialakíthatja saját, közös álláspontját a nemzetközi pénzügyi szervezetekben és pénzügyi konferenciákon (EUM-Sz. 138. cikk).
2003-2004. évi kormányközi konferencián vita alakult ki arról, hogy az euróövezeti tagállamokhoz új államok hogyan nyerhessenek felvételt. A vitasorozat végére az a megoldási javaslat született, hogy a végső felvételt a Tanács hozza meg minősített többséggel, az Európai Parlamenttel tartott konzultáció után.
Az eurózóna államainak egy kisebb csoportja (Franciaország vezetésével) azt akarta elérni, hogy kizárólag az euróövezet tagjai dönthessék el azt, hogy melyik nem euróövezeti tagország vezetheti be az eurót, mint hivatalos fizetőeszközt. Legvégül egy olyan kiigazításban állapodtak meg, hogy a Tanács azután határoz, miután az eurózóna államainak minősített többséggel elfogadott ajánlását megkapta (EUM-Sz. 140. cikk (2) bekezdés). Az eurózóna tagországainak legalább 55 százalékos támogatottsága szükséges az ajánláshoz, illetve ez a teljes euróövezet lakosságának legalább 65 százaléka legyen.
A Lisszaboni Szerződés módosította a túlzott hiány esetére vonatkozó eljárást, mely végül az Európai Bizottságnak a szerepét növeli meg.
- Ha a Bizottság úgy ítéli meg, hogy egy tagállamban túlzott hiány áll fenn vagy következhet be, erről véleményt küld az érintett tagállamnak, amelyről tájékoztatja a Tanácsot (EUM-Sz. 126. cikk (5) bekezdés).
- A Tanács, a Bizottság javaslata alapján és az érintett tagállam esetleges észrevételeit figyelembe véve, egy általános értékelést követően határoz arról, hogy fennáll-e túlzott hiány (EUM-Sz. 126. cikk (6) bekezdés).
A Lisszaboni Szerződés megkötése előtt az eljárás során az érintett tagállam csak a túlzott hiány megállapításáról hozott döntés során nem vehetett részt a szavazáson, azonban a Szerződés megkötése után már a túlzott hiány esetén bekövetkező eljárás során egyetlen őt érintő szavazáson sem vehet részt.
Az EUM-Szerződés a monetáris politikát illetően több területen is módosította az alkalmazandó döntéshozatali eljárást. A Szerződést követően minősített többséggel kell a Tanácsnak döntést hoznia, három területet kivéve, amelyekhez egyhangúság szükséges:
-
Az Európai Parlamenttel és az Európai Központi Bankkal folytatott konzultációt követően a Tanács különleges jogalkotási eljárás keretében, egyhangúlag eljárva elfogadott rendeletekben az Európai Központi Bankot a hitelintézetek és - a biztosítóintézetek kivételével - az egyéb pénzügyi szervezetek körültekintő felügyeletére vonatkozó politikákkal kapcsolatban külön feladatokkal bízhatja meg (EUM-Sz. 127. cikk (6) bekezdés).
A Lisszaboni Szerződés megszüntette az együttműködési eljárást, amelyet csak három területen alkalmaztak a Szerződés előtt a monetáris politikát illetően. Mind a három területen a konzultációs eljárás lépett az együttműködési eljárás helyébe.
Konzultációs eljárást kell alkalmazni az alábbi területeken:
-
A pénzügyi intézetek szolgáltatásaihoz való kiváltságos hozzáférés tiltásánál (EUM-Szerződés 124. cikk),
-
az Uniónak vagy bármely tagállamnak egy másik tagállam kötelezettségei átvállalásának tiltásánál (EUM-Szerződés 125. cikk (1) bekezdés),
-
illetve az euróérmék kibocsátásának harmonizálásánál (EUM-Szerződés 128. cikk (2) bekezdés).
Az EUM-Szerződés a rendes jogalkotási eljárást két területre kiterjeszti:
5. Mit jelent Magyarország számára a Gazdasági Monetáris Unió?
Magyarország Európai Unióhoz csatlakozásának feltételeit az Európai Tanács koppenhágai ülésén rögzítették, és azokat az Európai Bizottság által 1997 nyarán Agenda 2000 címen közzétett dokumentum megerősítette. Ennek alapján EU-tagságunknak a csatlakozás pillanatában nem volt feltétele a Gazdasági és Monetáris Unió kritériumainak teljesítése, de el kellett fogadnunk annak célkitűzéseit, és törekednünk kell a mielőbbi megfelelésre.
A tagság elnyeréséhez teljesítendő monetáris politikai követelményeknek nem a Gazdasági és Monetáris Unióban való részvételi szándékunk miatt kell megfelelnünk, hanem mert azok időközben a közösségi joganyag (acquis communautaire) részévé, harmonizációs kötelezettséggé váltak. Ezek közül a legfontosabb volt, hogy a magyar jegybanktörvény megfeleljen az Európai Unióról szóló Szerződés előírásainak (pl. a jegybank függetlenségének biztosítása terén), valamint hogy megszüntessük a tőkemozgásokkal kapcsolatos összes korlátozást.
A monetáris unióban a részvétel feltétele ugyanazoknak a maastrichti kritériumoknak a teljesítése, amelyeknek a Gazdasági és Monetáris Unióba első körben belépő országok már megfeleltek. Magyarország gazdaságpolitikájának célja az euró-övezettel való gazdasági konvergencia mielőbbi elérése. Felhasznált irodalom:
Horváth Zoltán [2011]: Kézikönyv az Európai Unióról. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest
Horváth Zoltán - Ódor Bálint [2010]: Az Európai Unió szerződéses reformja - Az Unió Lisszabon után. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest
Utolsó frissítés: 2012.03.23.
|
|
kövessen minket:
